Néhány hete eljutottam a Balatonhoz, igazából munka volt, fotóznom kellett egy projekthez. Mondom jó, Balaton, víz, víz, ok. Nem vagyok az a tipikus tájfotós alkat. Nem mintha nem érdekelne, vagy ne szeretném az ilyen képeket, csak olyan magasan van nálam a mérce más fotósok munkái által, hogy egyelőre nem nagyon kacérkodom ezzel.
Már útközben tudtam, hogy későn indultunk, mire Siófokra értünk már szertefoszlottak a reggeli fények, a harmat és minden hasonló részlet. De hát munka, nem a szépség bemutatásával bíztak meg, hanem szimpla dokumentálással. Szóval nekiálltam. Katt. Katt. Katt...
Azért csak nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha már itt vagyok, akkor azért keressek olyan képeket is, amik nekem tetszenek, amikben én is benne vagyok. Hiszen a kártyán elférnek és legalább kicsit tolom magam számomra eddig ismeretlen irányba.
Jó idő volt, sütött a nap, olyan igazi tavaszi parton sétálós. Olyan turistás... amivel semmi gond, de akkor nem erre vágytam, nem ezt kerestem. Kellett valami. Valami, ami kizökkent, ami mást mutat a számomra megszokotton túl.
Egyre erősebben fújt a szél, jöttek a felhők, ez már inkább pörgetett. Nem volt dráma, nem volt katarzis, de éreztem valamit, amit már egy ideje nem. Leengedtem a gépet, álltam a parton, a szél tépte dzsekim és csak hagytam, hogy egy kicsit egy legyek azzal, ami körülvesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése